Pozsony megyében minden évben kiosztják a Samuel Zochról elnevezett díjat, és a Pozsony Megyei Önkormányzat magyar képviselői rendre javasolnak magyar nemzetiségű személyiségeket. A 2012-es évben is így
volt ez.
December 12-én Polák Margit és a magyar hívőknek oly kedves Jozef Haľko atya is átvehette a megye elismerését. Engedtessék meg, hogy ezúttal egy személyes élményemet is megosszam olvasóinkkal. A szenci magyar alapiskola tanulójaként gyakran látogattunk el a helyi könyvtárba, talán az egész osztály be is iratkozott oda. Amit sokan inkább a könyvtáros személye miatt, mint a könyvek szeretete miatt tettek meg, de ez idővel néhány osztálytársamnál átalakult a könyvek tiszteletévé és szeretetévé. Amikor először hallottam, hogy szeretett könyvtárosunkat megyei képviselőink előterjesztették egy díjra, nagyon megörültem, hiszen azt gondoltam Margit néni megérdemli az elismerést. Amikor ennek kapcsán leültünk beszélgetni, Polák Margit arra kért: tegezzem őt. Számomra ez nagyon nagy megtiszteltetés.

Mit éreztél mikor megtudtad, hogy jelöltek a Samuel Zoch-díjra a magyar megyei képviselők?
Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem örültem. Jó érzés, ha észreveszik, elismerik, értékelik az ember munkáját. Köszönöm az MKP képviselőinek, hogy javasoltak erre a kitüntetésre.

A jelölők bizonyára latba vették azt is, hogy könyvtárosként a magyar gyerekekkel megszeretetted a magyar irodalmat és ezzel a kultúrát is. A könyvtári munkát vagy inkább a Csemadokban kifejtett tevékenységedet értékelték ezzel?
Az értékelés a Csemadokban kifejtett munkámról és hivatásomról szólt, ezek az évek hosszú során összefonódtak, az életem fontos részévé váltak. Csemadokosként szerveztem könyvtári rendezvényeket, író-olvasó találkozókat, irodalmi esteket, könyvtárosként pedig részt vállaltam és vállalok ma is a Csemadok munkájában.

A Csemadokon belül a Kincskeresőkkel, az alapiskolás korúakkal is foglalkozol. A gyerekkel itt megszeretteted a magyar könyveket és írókat. Hány gyermekkel volt alkalmad foglalkozni ebben a kezdeményezésben?
A hatvanas években a szenci könyvtár épülete az autóbusz-pályaudvaron állt, naponta betértek ide a buszra váró gyerekek, olvasgatni, könyvet kölcsönözni, még leckét írni is. Jó hely volt ez beszélgetésre, ismerkedésre. Ekkor alakult az első olvasókör, a Bagoly, a mai Kincskereső őse. Közös olvasás, beszélgetések, irodalmi versenyek, majd néprajzi gyűjtés hozta össze a különböző életkorú gyerekeket, megszerették az együttlétnek ezeket a formáit. Majd 1974-ben a Kincskereső című gyermek- és ifjúsági irodalmi folyóirat körül csoportosult a társaság, a foglalkozások programja is átalakult egy kicsit. Sajnos, a folyóirat már megszűnt, de nevét a mai napig létező ifjúsági és gyermekklub őrzi. Számban nem tudom kifejezni, hányan lehettek, úgy általában 15-25 tagja volt. Ma 25-35-en vagyunk, furcsa kimondani, de a valamikori klubtagokból lett szülők, nagyszülők hozzák a könyvtárba szombatonként a gyerekeiket, unokáikat. Jó látni és érezni a folytonosságot, a Csemadok rendezvényein gyakran szerepelnek a valamikori „rigók“ – így is hívjuk a tagokat a Lázár Ervin: Nagyravágyó feketerigó című dramatizált mesénk óta. Többször részt vettünk a Dunamenti Tavaszon, szerkesztett játékainkat különdíjjal jutalmazta a szakmai zsűri. Mostanában irodalmi kisszínpadi formával próbálkozunk, Fellinger Károly jókai költő verseiből készült összeállításunkkal Mosonmagyaróváron szerepeltünk, Lackfi Jánost Magyarországról szintén
verses összeállítással várjuk. Népi gyermekjátékokat játszunk, tanulmányi kirándulásokat, színházi előadásokat szervezünk. Mindezt a Csemadok Városi Szervezete valamint a Szenczi Molnár Albert Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola támogatásával.

Annak idején a Csemadok táborokban te voltál az egyik vigyázónk. A mai napig járod a gyermek- és olvasó táborokat...
Örömmel fogadtam az első meghívást a jabloncai Csemadok táborba. Igen, a gyerekekre vigyázni kellett és foglalkozni velük. Megjegyzem, hogy ilyen helyen lehet sokat tanulni tőlük, 1987-től egy két év kivételével a szabadságom egy részét a Csemadok tavaszi olvasótáborában, és nyári művelődési táboraiban töltöm, úgy is mint „vigyázó“, meg „tábori könyvtáros“. A gyerekek ismerősek, egy részük a kincskereső-rigó klubból, többen iskolás éveik során többször töltik az alsóbodoki, illetve élesmarti táborokban szünidejüket.

Ha már szóba került az olvasás. Szeretnek olvasni a mai gyerekek?
Szeretnek, de másképp olvasnak. És ma már mást. Igazodni kell igényeikhez, de azért irányítani is kell őket, persze óvatosan. A könyvtárban is látni, hogy lekötik őket a könyvek, „könyvkuckókat“ alakítanak ki, felolvasnak egymásnak, egymás figyelmét is felhívják egy-egy könyvre. Fontos, hogy ne vegyünk ki a kezükből könyvet, de azzal a nézettel, hogy mindegy mit, csak olvasson a gyerek, nem értek egyet. Nagyon sok mutatós, gazdagon illusztrált, képes, de igénytelen szövegű gyermek- és ifjúsági könyv jelenik meg, ezek inkább leszoktatják e gyerekeket az olvasásról. Igyekeztem, hogy jó olvasnivalóra, magyar népmesékre és irodalmi értékű alkotásokra hívjam fel a gyerekek figyelmét. Ha ez sikerül, akkor örülök.

Most a városi múzeumban vagyunk, itt dolgozol. Nem merőben más ez a munka, mint a könyvtárosi volt?
Itt is könyvtárosként valósítom meg magam, helytörténeti dokumentumokat, könyveket már a könyvtárban is gyűjtögettem, feldolgoztam, rendszereztem. A múzeum részlege is lehet egy helytörténeti kiskönyvtár. A Szenczi Molnár Alberttel kapcsolatos művészeti alkotások, könyvek, hasonmás kiadványok, melyeket szintén könyvtárosként szereztem be, ma itt vannak a múzeum tárlójában. Ide került az a cserépedény gyűjtemény is, amit még a valamikori olvasókörrel gyűjtöttünk a környéken. A törökházba – ahol 2010 óta a a Szenci Városi Múzeum van – én ugyan könyvtárat képzeltem, de ma itt dolgozom lektorként, teremőrként és nem utolsósorban könyvtárosként.

Miért épp a könyvtárosi szakma mellett döntöttél?
Nem döntöttem el. Csak szót fogadtam szüleimnek, akik a pozsonyi könyvtáros képző felépítményi iskolát látták számomra megfelelőnek. Pedagógus szerettem volna lenni, mint akkor annyi osztálytársam, de ezt tanító édesapám nem tartotta jónak számomra. Igaz, hogy az az elképzelésem, hogy a könyvtárban majd egész napokat olvashatok, nem valósult meg, viszont cserébe a munkám életre szóló hivatásommá vált.

Szabad Újság, 2013.01.09.