A baranta hagyományos magyar harcművészet, amely a magyar harci testkultúrán alapul. A barantások a magyar hagyományokat élik meg testben, lélekben és szellemben. Molnár Attilával, a Csenkey Baranta vezetőjével beszélgettem.

Minden baranta csapat egy helyi hősről kapja nevét, olyanokról, akik sokat tettek a múltban a magyarságért, és ha kellett életüket is feláldozták a hazáért. Mivel Csenkén élünk, és a falu hűbérura, a Csenkey család évszázadokon keresztül harcolt a tatárok és a törökök ellen, így amikor három évvel ezelőtt megalapítottuk a csapatot, nem volt nehéz a névválasztás. A család nagyjából hatszáz évig birtokolta a települést, és az 1240-es években kapott hősi tetteiért nemesi rangot.

De mi is a baranta, mit jelent maga a kifejezés?
A pásztorok szerint a szó jelentése: harcra fel, harcra kész. Van azonban egy mondás, amely szerint: addig jó, amíg a gyerekek barantáznak, csak böllön ne legyen a vége. A böllön ugyanis vérre menő harcot, míg a baranta játékos harcot jelent. A baranta harcművészet a szittyaszkíta (ősi magyar) kortól a huszár korig, az íjfeszítéstől a szablyavívásig minden hagyományos magyar harcmodort magába foglal. A gyerekeink megtanulnak íjjal, bottal, ostorral, karddal, szablyával, fokossal és különböző hajító fegyverekkel bánni, s magát a harcot is gyakorolják. De a baranta nem csupán harci eszközökkel foglalkozik. A barantások néptánccal, népzenével, népmesével, népi gyógyászattal, népi hangszerekkel, népi ételek elkészítésével és rovásírásunk használatával is megismerkednek. Ez ugyanolyan szerves része a magyar kultúrának, mint a harcmodor. A barantának nagyon sok elemét a magyar néptánc őrizte meg, ilyen a botoló is. Amikor a Habsburgok mindent tiltottak, ami magyar volt, őseink a táncban őrizték a botoló hagyományát, amelyet több ember is táncolhat egyszerre, így ez egyben jó gyakorlat lehetett a harcművészet számára is. Egyébként célunk őseink hagyományának továbbadása gyermekeinknek.

Milyen hagyományai vannak a FelFelvidéken a barantának?
Az első csapat, Hadik András Baranta néven, Kopecsni Gábor vezetésével Dunaszerdahelyen alakult meg. Ő egyébként néphagyományok
gyűjtésével is foglalkozik. Többek között gyermekjátékokat, elsősorban fiús játékokat őriz meg az utókornak, hiszen ezekből több is használható barantázás közben is. Érdekesség, hogy a baranta ruházat csupán a Felvidéken tér el a magyarországitól, az ezüst sujtásokkal díszített bordó ruhát mi még ezüst díszzsinórral is gazdagítottuk.

Nemrégiben rovástáblákat avattatok. Lesz folytatás?
Tavasszal Csenkén, Vajasvatán és Csörgén avattunk táblákat. Ma ez a három település közigazgatásilag egynek számít, de mivel valójában ez három falu, mindegyik határában helyeztünk el táblákat. Majd nem sokkal később jelentkezett egy bélvatai fiatalember, hogy ők is szeretnék követni példánkat. Az ősz folyamán ott is táblákat avattunk, a szintén egy közigazgatás alá tartozó, de öt faluból álló település minden részén helyeztünk el táblákat. Illésházán, Kismagyaron, Tonkházán, Bélvatán és Rónyán egyaránt áll a rovásemlék. December 1-jén Csallóközcsütörtökben is lesz hasonló ünnepély. Itt a helyi cserkészekkel közösen avatjuk fel a táblát. Több településsel folytatunk egyeztetéseket e nemes ügyben.

A rovásírásról sokan csak azt tudják, hogy ősi magyar írás. Mit tudunk még róla?
Egyes nézetek szerint tizenötezer éves írásról van szó. A tatárlaki agyagkorong hét-nyolcezer éves. Magyar Adorján volt az első, aki összefoglalta a székely–magyar rovásjeleket, ő írta át azokat latin betűkre. A tudós arra a megállapításra jutott, hogy a magyar nemzet származási és lakóhelye azonos, tehát őslakosok vagyunk a Kárpát-medencében. Más kutatások szerint néhány etruszk táblán talált írás is egyezik a székely–magyar rovásírással. A bécsi Kunsthistorisches Museumban látható nagyszentmiklósi aranykincsen a rovás megegyezik a mellette levő helyiségben kiállított etruszk sisakokra rótt jelekkel, ami azt bizonyítja, hogy mi magyarok több ezer éve élünk a Kárpátok között. A rovásírást a 18. századig használták a hortobágyi pásztorok, akik a pásztorbotba vésték például adósságukat, majd azt kifizetve lerótták a boton a jeleket. Ebből származik, a leró kifejezésünk is. A rovásírás használatát még Szent István idejében tiltották be, üldözték használóikat, hiszen pogány írásnak tartották. Ennek ellenére a falusi emberek, és főleg a pásztorok írásában megmaradt. Főleg a Székelyföldön, de itt a Felvidéken is vannak olyan templomok, amelyekben rovásfeliratokat tártak fel.

Szabad Újság, 2012. 11.28.