Apponyi Albert unokája magyarul imádkozik
Apponyi Albert emlékét több helyütt ápolják. Unokája, Klobusiczky Miklós, az éberhardi családi birtokra látogatott a nemzeti összetartozás napján. A látogatás után beszélgettünk Apponyi Albertről, a Lex Apponyiról, Magyarországról és az emigrációról.
- Milyen volt a nagyapja?
Ő nem tett különbséget az emberek között. Számára például nem létezett kisebbségi probléma. Neki az emberi minőség volt a legfontosabb, mindegy volt, hogy szláv, román vagy magyar volt az a személy.
- Mit jelentett számára a kisebbség?
Alaposan félremagyarázták a Lex Apponyi célját, ő tisztelte a nemzeti kisebbségeket. A törvénnyel azt akarta elérni, hogy Magyarország minden nemzete részt vehessen a kulturális és politikai életben. Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, meg kellett tanulniuk magyarul, ez volt a politikai elképzelése a nagyapámnak. Teljesen félremagyarázzák a törvény alaptézisét. Nagypapának nem volt szándéka senkit elnyomni és kényszeríteni. Azt gondolta, ahhoz, hogy szóhoz jussanak a kisebbségek és képviselni tudják az érdekeiket, tudniuk kellett magyarul. Fontosnak tartotta, hogy a királyság területén mindenki ismerje a magyar történelmet és kultúrát.
- Ön Magyarországon született és ott is nevelkedett, abban a korban, amikor a nemesekkel nem bántak jól. Hogy emlékszik ezekre az időkre?
Mindenki börtönbe került, a családomat a börtönben látogattam. Előbb az édesanyám, majd az édesapám volt börtönben. A kommunizmusban senkit nem érdekelt a történelem. Így az sem érdekelte, hogy kiknek a leszármazottai voltunk, csak az érdekelte a hatalmat, hogy mit lehet államosítani. A szüleim elváltak a negyvenes években. Mind a ketten azt hitték, hogy meg fogják úszni és őket nem fogják üldözni. Édesanyámnak volt egy varrodája, szociálisan érzékeny ember volt. A dolgozóinak magas prémiumokat fizetett. Kitűnő vállalkozó volt, azok, akik neki dolgoztak, szerették őt. Nem voltunk nácik, Gyuri bácsi, édesanyám fivére például úgy gondolta, hogy a zsidó törvényeket nem szabad elfogadni, ezért elvitték őt. Már az sem volt egy jó időszak. 1953-ig nagyon nehéz volt a magyarországiak élete. Fivéremet, Pistát is letartóztatták. 1956-ban apám megszökött a börtönből, majd Pistát is kiszabadították. De apámat 1956-ban ismét letartóztatták.
- Mikor hagyták el Magyarországot?
Amikor édesanyám látta, hogy a fiainak itt nincsen jövője, hogy nem tudunk majd egyetemre járni, hogy talán munkát sem kapunk... Az utolsó pillanatban elhatározta, hogy elhagyja Magyarországot. Nehéz volt a döntés. Nehéz elhagyni Magyarországot, főleg egy olyan ősi magyar családnak, mint a miénk. Nagyon nehéz az emigránsok élete, Márai Sándor nagyon szépen megírta ezt a Gyertyák csonkig égnek című regényében. Az utolsók között sikerült elutaznunk, én Németországba mentem. Nem tudtam németül, de nagyon gyorsan megtanultam. Más nyelven viszont nem tudok imádkozni. A mai napig magyarul imádkozom. De észrevettem magamon, hogy felejtem a magyar nyelvet. Imádkoztam a Jó Istenhez, hogy ne felejtsem el az anyanyelvem. Sokkal szebb a magyar nyelv, mint a német. Gyönyörű szép a magyar irodalom, szebb versek a magyaroknál nincsenek a világon. Megmaradt a magyar tudásom, édesanyám Franciaországban telepedett le, vele magyarul leveleztem. Nem felejtettem el, pedig nem volt kivel beszélnem, csak ha nagy ritkán találkoztam édesanyámmal. Édesanyám gyönyörűen beszélt magyarul, és az édesapám is. Ma már sajnos nem beszélnek olyan szépen. Amikor Budapesten voltam, s az utcán jártam, a fiatalokat hallgattam, de nem tudtam, milyen nyelven beszélnek, nem értettem őket.
- A felvidéki magyarok beszédét sem érti? Mi is csúnyán beszélünk?
Megértem, igen. Az erdélyiek is gyönyörűen beszélnek magyarul. Az öregek érthetőbben beszélnek, nem hadarnak és a stílusuk is jobb. A fiatalok viszont nagyon gyorsan beszélnek, elhadarják a mondanivalójukat. Egyszer voltam Jászberényben, kedvesen fogadtak, s amikor beszélgettünk, megkértem őket, beszéljenek lassabban, akkor megértem.
- Egy picit térjünk vissza az emigrációhoz. Hogyan fogadták a magyar menekülteket nyugaton?
Először nagyon népszerű volt a magyar forradalom, ezért tárt karokkal várt ránk mindenki és mindenki segíteni akart. A vöröskereszt által összeállított csomagokat osztották, segítettek. Mindenki csak jót akart. Rokonszenvesek voltak, de gyorsan lecsillapodott ez a lelkesedés. Svájcban azt mondták a magyarokról, hogy kétfélék, vagy a gazemberek jönnek, vagy a nagyon szorgalmasak. Nincsen magyar segédmunkás, mindenki vitte valamire. Nagyon okosak voltak, jó vállalkozók. A magyar inkább okos, mint buta, jól képzett emberek. Jó a képzés, magas az emberek műveltsége. Nem mellékesen gondolkodik is a magyar, vannak egyéni gondolatai.
- Több család, akik emigráltak Csehszlovákiából, a rendszerváltás után megpróbálta visszaigényelni az elvett vagyont. Az Apponyi család viszont nem tett ilyen jogi lépéseket. Miért nem?
Ezt a kastélyt nem államosították, hanem megvették. Két hetet adtak a nagyapámnak, hogy elköltözzön, s a kormány nem nézte jó szemmel, hogy valaki megvehetné a birtokot és a
kastélyt, ezért áron alul az állam vette meg az összes földdel együtt. Csak a kápolna maradt meg, ahol a koszorúzási ünnepség volt. Ez is csak véletlenül.
- Mit érez itt Éberhardon, amikor látja, hogy ápolják a család és nagyapja emlékét?
Nagyon kedvesen fogadtak, jól érzem itt magam. Azt viszont el kell mondani, nem elég szóban ápolni nagypapa emlékét, dacára annak, hogy most itt interjú készül. De ugyanilyen fontos lenne a példáját követni. Újra egy Istent, hazát és családot szerető ifjúságnak kellene nevelkednie. Erre kellene pénzt fordítani, mert az így nevelt ifjúság hozzá tud járulni a békés fejlődéshez.
