A Csík Zenekar 23 éve népszerűsíti a magyar kultúrát, amelynek nincsen párja, hiszen kevés nemzet büszkélkedhet azzal, hogy több
mint 250 000 népénekét lejegyezték volna. Csík Jánost, a zenekar vezetőjét a szenci koncert után faggattam.

- A népzene és a néptánc a 80-as években nagyon népszerű volt, majd utána a 90-es évekre ez az érdeklődés egy kicsit csökkent, mostanra pedig ismét közkedveltté vált. Huszonhárom évvel ezelőtt, zenekar indulásakor tudatos volt ez a zenei stílusválasztás vagy a sors hozta így?
- Amikor az 1970-es évek elején a magyarországi táncház mozgalom elindult, mindig az volt a kérdés, mennyire tudjuk fent tartani a magyar népi zenét. Ez a dilemma még a 80-as és a 90-es években sem oldódott meg. Ez jó jel, mert amíg felvetődik az aggodalom, addig elmondhatjuk, hogy igenis szükség van a magyar népi kultúrára, ennek köszönhetően pedig fennmarad. Hiszen van miről beszélni, és valamilyen szempontból fontos szerepe van. A szinusz görbéhez hasonlítanám: a siker és az érdeklődés egyszer fönt, egyszer pedig lent van. Az utóbbi évtizedben, amikor nálunk, Magyarországon is megtörtént a politikai váltás, és a világzene előretört, az embereknek fontosak lettek a népi és hagyományos értékek, így a tánc és a zene megőrzése is. Erre sokféle járható út volt.

- Milyen utat választott a Csík Zenekar?
- A Csík Zenekarral, mi annak idején olyan utat választottunk, amiben hittünk. Nem csupán az autentikus zenét játsszuk, fontos, hogy másféle lüktetésben, hajlításban is megszólaljon a zene. Így aztán időnként átcsúsztunk a bluesba, ami egyébként szintén népzene, hiszen az amerikai tradicionális muzsikából fejlődött
ki. Továbbá az alternatív rockból is merítettünk, hiszen a mai fiatalokat ez tudja megszólítani. Nemcsak a zeneisége és szövegi mássága miatt fordultunk ehhez a zenéhez, hanem egyfajta igényesség, minőség miatt is nyúltunk ehhez a stílushoz. A csapat munkája a népi zene hagyományainak megőrzésére összpontosul.

- Úgy gondolja, jó felé halad a zenekar pályája?
- Az utóbbi évek sikere is bizonyítja, hogy jó utat választottunk. Ezt az is mutatja, hogy az emberek sokkal jobban odafigyelnek a saját nemzetük és kultúrájuk muzsikájára. Sajnos mára az egész világon amerikanizálódott a kultúra. Például Afrikában a feketék ugyanúgy pólóban, baseball sapkában, farmerban és sportcipőben járnak, mint mások Észak-Európában, avagy a Távol-Keleten. Ennek ellenére én azt hiszem, hogy ez az átvett, amerikai
viselet nem mindenkinek fontos. Minden nemzetnek van saját öltözködési stílusa, és olyan fajta kultúrája, amely nem csak a ruházatát, az ételeit, a nyelvét, a verseit, és a meséit jellemzi. A magyarok alkotóinak és tudósainak tudása például a néplélekből származik. Mindannyian büszkék lehetünk mieinkre, páratlan népzenei hagyományainkra. Amíg a német nyelvterületen csak 4-5 ezer dalt tudtak összegyűjteni a kutatók, addig a magyarlakta vidékeken több mint 250 000 népdalt jegyeztek le. A számok is mutatják, ebben elképesztően gazdagok vagyunk, van mire büszkének lennünk. Nemcsak erre, hiszen nekünk van a legtöbb szentünk, nekünk van a legtöbb Nobel-díjas kutatónk. Ez mind a kultúránkból is ered. Azt gondolom, ha meg tudtuk az embereket szólítani az alternatív rockzenével, éppen úgy meghallgatják a kalocsai vagy a mátyusföldi népdalokat, vagy az erdélyi, kalotaszegi muzsikát, és boldogok tőle. És ez a fontos.

- Itt Szencen, a Máytusföld legnyugatibb városában, egy mátyusföldi összeállítással kezdtek, amit a közönség együtt dúdolt a zenekarral. Van tudatosság abban, ahogy a műsorukat összeállítják? Így próbálnak még közelebb kerülni a hallgatókhoz?
- Mindig úgy igyekszem szerkeszteni a műsort, hogy ahol éppen járunk, annak a vidéknek a muzsikáját legalább egy összeállítás erejéig megszólaltassuk. A legtöbb helyen tudjuk követni ezt a hagyományt, s így szoktuk köszönteni a helyi közönséget.

- Ez talán azért is fontos, mert a hallgatóság erre jobban felfigyel, és eleve pozitív élménnyel kezdődik számára a koncert. Hiszen az emberekben van némi lokálpatriotizmus, sokan pedig nem is tudják, hogy annak a régiónak, ahol élnek, milyen is a népzenéje. A legtöbben nem biztos, hogy emlékeznek az iskolában
tanultakra, de ezzel talán közelebb kerülhet ehhez a műfajhoz a hallgatóság. Így a Csík Zenekarnak már népművelő szerepe is van.
- Valójában nem kimondottan a népművelés a feladatunk. Az biztos, ahogyan a népdalokat, a néptánczenét mi megtanultuk, megszerettük, azt úgy adjuk tovább. A népzene szeretete óriási erőt ad. Arra késztet, hogy továbbadjuk, és megismertessük másokkal is. És arra s motivál, hogy megmutassuk az embereknek a szépségét. Nem erővel kell átadni a kultúrát, hanem megéreztetni velük értékeit. Az emberek akkor tudnak erre ráhangolódni, ha tudnak vele azonosulni.
Fontos, úgy adjuk át, hogy azonosuljanak vele, és ne kényszernek érezzék. Sajnos a rádió és a televízió tele van igénytelen zenékkel. Csak ezt kapják a fiatalok, és ebből ismerik meg a világot. Pedig többféle zene van, és most nem csak a népi muzsikára gondolok. Ezekben a könnyűzenei számokban is vannak izgalmas értékek, de a népzene emberibb, lelkibb, őszintébb, hiszen az emberek lelkében született. A bánat és szerelem mindennapjaink része. Régen is így volt, elődeink azt megénekelték, és ez a téma mindig örök marad.

- A 2000-es Sidney-i olimpián a Magyar Kulturális Delegáció tagjaként kísérték el sportolóinkat Ausztráliába. Milyen szerepe volt a zenekarnak az ötkarikás játékokon?
- Minden olimpián van egy nemzet, amely kulturálisan is bemutatkozhat a játékok és sportesemények alatt a közönségnek. Mi magyarok is neves előadóművészekkel mentünk ki. A könnyűzenétől a színművészetig sokan képviselték a magyarságot és a többi nemzetet. Sok jó muzsikus eljött, számos koncertet adtunk. Akinek lehetősége volt és kíváncsi is volt, az találkozhatott a magyar kultúrával. Számunkra ez egy nagy lehetőség volt, mert Sidneyben mi képviselhettük a magyar kultúrát, mi mutathattuk meg a magyar népzenét.

Szabad Újság, 2012.május 30.