Alig töltöttem be a felnőtt kort, amikor megtörtént a magyar pártok egyesülése, és mi akkor egy ifjúsági szervezetet alapítottunk, azzal a szándákkal, hogy a fiatalokat is összefogjuk. Naivak voltunk, hittünk. Hittük, tényleg mi leszünk a példa mások számára. Példa abban, hogy együtt is lehet.
Nem így történt. Sőt. A mi egységünk sem tartott sokáig, még egy évtizedet sem élt meg. Úgy tűnik, mégsem lehet, mert a pénz hatalma felül ír mindent. A tücsök csak hegedül és mégis jól jár.
Nem az a gond, hogy a politikai egység felbomlott, hanem az, hogy ezzel a társadalomban is mély szakadék keletkezett. Olyan szakadék, amely még a családok életébe is beleszólt. Persze most hátra dőlhetnénk, és mondhatnánk, hogy minek hagyjuk. De az emberi lélek nem olyan, mert az hagyja. Hagyja, hogy külső tényezők is befolyásolják. Hogy olyanok is beleszóljanak, még ha közvetve is, akiknek semmi közük a mi családunkhoz, a mi közösségünkhöz. Engedtük, hogy a politika beleszóljon a családok életébe. Az a politika, amelyiket a pénz irányít, azzal szemben, amelyik komolyan gondolja a segíteni vágyást.
Almási Éva író felteszi a költői kérdést: Van megosztottság. De talán úgy kéne viselkedni, hogy ne legyen. Lehet széthúzni, de abból mi lesz?
Ez a kérdés sokkal súlyosabb, ha egy amúgyis megosztott társadalomban élő nemzeti közösségről van szó, amelyiknek azzal is meg kell küzdenie, hogy a többségi társadalom elfogadja. Elfogadja itt létét, múltját, jelenét és jövőjét. Ha pedig még saját közösségét, családját is megossza egy kisebbség, akkor akaratlanul is elindul a felmorzsolódás útján. Azt pedig talán mindannyian tudjuk, hova vezet ez az út.
Ez az út azt is jelenti, hogy az őseink által verejtékkel-vérrel kiépített világ felbomlik, eltűnik. Sajnáljuk? Sajnálják?
Antoine de Saint-Exupéry szerint: „Ha sajnálkozunk, még mindig ketten vagyunk; a szánalom még mindig megosztottság. De van a kapcsolatoknak egy olyan magasságuk, ahol a hálának, szánalomnak nincs értelme többé. Itt már úgy lélegzik az ember, mint egy kiszabadult rab.”
Rabok lettünk, saját szánalmunk rabjai. Saját politikusaink szemétdombon kialakított játszóterének apró kellékei. Amelyen apró hangyácskák vagyunk. Olyasmik, mint a tücsök és a hangya jól ismert meséje La Fontaine történetében. Azzal a különbséggel, hogy míg a tücsök itt is csak muzsikál, meg is gazdagszik rajta, míg a hangya hiába dolgozik szorgalmasan a játszótérré alakult halmon, szegény marad, elhagyatott, kiszolgáltatott. A kiszolgáltatott hangyácska, hiába szorgalmas, fentről néz le rá a tücsök és jót nevet, talán a vonóval még a fejére is koppint, hogy milyen jól bevette a mesét. Ha pedig a mesét bevette, a rabszolgává vált, és a gondolkodni képtelen hangyácskákat jól el lehet majd adni. És mit tesz a hűséges kis szorgalmas hangya? A hatalmas tücsköt követve, apró pénzért eladja azt, amit addig fontos volt neki. Anyanyelvét, kultúráját, hagyományait. A maradék, amelyik meg ezt nem tette meg, azon vitatkozik, kinek a felelőssége, hogy a még meglévő javakat segítse. Talán azé, akivel a tücsök szövetkezett? Vagy azé, aki javadalom nélkül maradt, és csak a tükörbe nézhet bele emelt fejjel, mert javait megtartotta. Nem adta el.
És mit mond a többségi társadalom a kisebbség vezérének? Azt, amit Kosztolányi Dezső fordításában La Fontain hangyája mond a tücsöknek: "Daloltál? rendbe van, komám,//
Akkor ma táncolj, szaporán." De milyen az a tánc…?

szél-járás, 2017. 4. szám