A tavaszi jeles napok közül Gergely napja az első. A nap ünneplését IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, aki elődjét, I. (Nagy) Gergely pápát, iskolák alapítóját, a gregorián-éneklés megteremtőjét az iskolák patrónusává tette.

E naphoz Európa-szerte felvonulások, diákpüspök-választás és vetélkedők kapcsolódtak. Tulajdonképpen az iskolaév lezárását jelentette, a szeptemberi tanévkezdést csak a XIX. századtól vezették be.

Nagy Szent Gergely (Róma, 540 körül – Róma, 604. március 12.) szülei ősei régi római arisztokraták voltak. Ifjúkorában közigazgatási pályára készült és gyorsan haladt egyre feljebb a hivatali méltóságok fokozatain. Harmincévesen Róma prefektusa lett. A siker dacára azonban csendes magányra vágyott, hogy csak szellemi értékekkel foglalkozhasson. Lemondott a prefektusi tisztségről és visszavonult atyja palotájába, amelyet kolostorrá alakított és Szent András apostol oltalma alá helyezett. I. Benedek vagy II. Pelagius pápa kiválasztotta és felszentelte a római egyház diakónusává, később kinevezte apokrisziárnak. Az apokrisziár a pápa követe és állandó képviselője a császári udvarban Konstantinápolyban, aki biztosította az összeköttetést az Egyház nyugati és keleti része között. 585-586-ban tért vissza Rómába, lemondott hivataláról és visszavonult az általa alapított kolostorba. 589-ben a Tiberis elöntötte Rómát, járvány pusztított, maga a pápa is életét vesztette. A római nép és a klérus egyetlen jelöltet látott csak: Gergelyt. 590. szeptember 3-án püspökké szentelték. Gazdaságpolitikája rendkívül sikeres volt. Liturgikus szövegeket írt, irodalmi hagyatékában 854 levél maradt ránk, Lelkipásztori regula című művében a papi méltóságot fogalmazta meg, Jób könyvéhez írt magyarázatokat, Dialógus című munkája az itáliai szentek életrajzainak gyűjteménye. Gergely pápa a középkorban a legolvasottabb szerző volt. VIII. Bonifác negyedikként a nagy nyugati egyházatyák közé sorolta Szent Ambrus, Jeromos és Ágoston mellé, bár teológiailag nem volt önálló gondolkodó. Nagy Szent Gergelyt 604. március 12-én temették el Rómában.

A 8. századtól temetése napján ünnepelték. Mivel ez a nap a nagyböjtbe esik, ünnepét 1969-ben szeptember 3-ra helyezték át (ezen a napon szentelték püspökké Nagy Szent Gergelyt 590-ben). A Gergely név népszerűsége miatt azonban az ünnep eredeti helyén, március 12-énél szerepel.

A tájainkon ismert Gergely-járás eredetét, interetnikus kapcsolatait Földesi Béla vizsgálta. Tanulmányában többek között felvázolja a szokás kialakulását a középkori szegény tanulók különböző ünnepekhez kötődő mendikálásától, mely a 17. század közepétől Balázs napjához (febr. 3. - balázsolás), de rendszerint Gergely napjához kötődött.

A II. Vatikáni Zsinat óta az Egyház szeptember 3-án emlékezik meg Nagy Szent Gergely pápáról, Gergely napi népszokásaink azonban március 12-hez fűződnek.

A Gergely-járás szokása országosan ismert volt, de élő gyakorlatát már csak szórványosan lehet megtalálni. A Gergely-járás célja a 17. századtól nemcsak az adománygyűjtés volt - melyet sok esetben a tanító díjlevelében rögzítettek -, hanem az iskolába való verbuválás is. A katonai toborzás mintájára a szereplők különféle katonai rangot viseltek, és Szent Gergely vitézeinek nevezték magukat. Néhol a püspököt is megszemélyesítették. A szokás azonban az idők folyamán egyszerűsödött.

A Gergely-járás éneke és szövege összetett. Jellegzetes szövegeleme a „Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napja” kezdetű hosszú ének, mely a 17. század végén megjelent egyházi énekeskönyvben (Zöngedező mennyei kar. Lőcse, 1696) is szerepel. A szövegnek jól ismertek 18-19. századi változatai (Égető 1969). A szokást gyakran a tanítók egyéni leleményei alakították. Az énekhez kapcsolódhatott a szereplők tréfás bemutatkozása, jókívánságmondóka és adománykérés.

Ünnepélyes öltözetük jellemző darabjai voltak a papírból készült csúcsos süveg, a katonacsákó szalagokkal és a fakard. Kosarat, nyársat, zsákot vittek magukkal az adományok számára. Verseket mondtak, amelyek az istenfélő életre buzdítottak; bemutatták az iskola életét, számot adtak a tanult ismeretekről, iskolába hívogattak és adományt gyűjtöttek.
A gergelyjárás szövege többnyire öt elemből állott. Először az előjáró vitéz engedélyt kért a bebocsátásra: „Szent Gergely vitézei vagyunk. Társaink, kik künn vannak, engem bíztak meg, hogy engedelmet kérjek kegyelmetektől énekünk elmondására, hallgassanak meg kegyelmetek bennünket, hisz nemcsak az imádság, hanem az ének által is a Mindenható Isten dicsértetik.” Ezt követte egy hosszú ének, amelynek első versszaka így hangzott:
Szent Gergely doktornak,
Híres tanítónknak
Az ő napján
Régi szokás szerint
Menjünk Isten szerint
Iskolába.

Ezután a szereplők bemutatkoztak. Negyedik elem volt az adománykérő ének, végül búcsúzáskor áldást kértek a ház népére, és énekszóval köszönték meg az adományokat:
Köszönjük ezerszer, / Százszor meg ezerszer / Ajándéktok / Áldja meg az Isten, / Szívünkből kívánjuk, / Szép házatok! // Az Isten áldása, / És szent áldomása / Házatokon / Maradjon mindvégig, / Világ végeztéig, / Jószágtokon!

Réső Ensel Sándor szokásgyűjteménye 1844-es leírást idéz: „Borsodban s csaknem egész felső Magyarországon a református iskolás gyermekeknél szokásban volt a Gergelyjárás; de már most csak kevés helyen van divatban. Gergelynapkor t. i. az iskolás gyermekek dobbal, zászlóval czifrán s pántlikásan felöltözve, s csaknem minden házba beköszönve, dalolás közt bejárták a falut, vagy várost, hogy a még iskolába nem járó gyermekekkel kedvet kapassanak az iskolába járásra, aminthogy ha valamely házba bementek, azt volt első szavok: van-e katona, ki Pallas táborába beáll? Többek közt a kengyelfutó kitünőleg czifrán volt öltözve. Ezen azon joga volt, hogy akármely házba bementek, az ágyra fölheveredhetett, hanem e kiváltság árát gyakran keservesen megfizette; mert az ágyba jó eleve tűt rakván, kengyelfutó uramat jól megszurkálta. A többi Gergelyjárók az asztalt körülállván, egy pár dalt elénekeltek, s ezután leülvén, a házigazda valamivel megkínálta. Ekkor előállt a nyárs és kosárhordó. A nyársat, ahol különös kárt nem tett, a padlásba ütötte. A nyársra szalonnát szúrtak, a kosárba tojást tettek, tehetősebb háznál pénzt is adtak. Ami így begyűlt, az iskolatanítóé lett, de aki rántottával néhányszor megvendégelte a Gergelyjárókat. Volt még a Gergelyjárókkal egy úgynevezett 139 morjó (bajazzo) is, ki képét korommal bekenvén, ruháját szalmával kitömvén egy karikással a kezében, a többi gyermek előtt futkosott és pattogott, s különféle pajzánságot elkövetett. A morjó szájába, amennyire emlékezem, következő vers volt adva:
Miért bámulsz reám, vén vasorrú bába. Nem láttál még embert angyali formába? Távozz ez ártatlan seregtől messzire, Mert másként jót húzok hátad közepire.”

Felvidék Ma, nt, 2009.03.12.