Baradlay Richárd a Kőszívű emberek fiaiból. Sokan e szerepben ismerték és szerették meg. Pályájának sikere azóta is töretlen. Ragyogó filmszerepeinek egész sorát őrzi a filmszalag, kiváló színházi alakításait a színházszerető közönség zárta szívébe. Idén, március 15-én Kossuthdíjjal ismerték el művészetét. Mécs Károly színművésszel, röviddel a kitüntetése után, pozsonyi látogatásakor beszélgettünk.

Hogyan érzi magát Pozsonyban? Milyennek látja ezt a várost?
Olyan, mintha otthon lennék. Annyi itt az emlék… és Pozsony nagyon szép, nagyon hasonlít azokra a városokra, amelyeket ismerek a Kárpát-medencében. Aki magyarnak született, az pontosan tudja, hol van.

Pozsonyba egy beszélgetésre érkezett, mely a nemzettudatról szólt. Mi volt az első gondolata, mikor megtudta, hogy az estnek ez lesz a témája?
Arra gondoltam, amire valószínűleg minden magyar gondol, ha az identitásról esik szó, és ez a nyelv. A nyelv az, ami bennünket összefog és összetart. Mindenkinek megvan a maga nemzeti önazonossága, identitástudata. Ennek egyik fő alkotóeleme maga a nyelv. Egy költő írta - az az anyanyelve, amelyen először a porba firkálta, hogy mama meg papa. De más hétköznapi dolgokat is említhetnénk, így például az az anyanyelvünk, amilyen nyelven a nagymamával beszélgettünk. Az már más kérdés, hogy később ehhez hozzájön-e valamilyen idegen nyelv. Az anyanyelv ugyanis mindig megmarad. Szakértők szerint a nyelvi képességet is az anyanyelvből szerezzük. A magyar nyelv sajátos, nem hasonlít más nyelvre, ebben rejlik a különlegessége. Ezt nem csak én állítom. Heinétől kezdve az angol nyelvtudósokig nagyon sokan mondták már, hogy a magyar a világ
egyik leggazdagabb és legősibb nyelve. Persze vannak hasonlóan régi nyelvek, például a kínai. Az azonban biztos, a magyar nyelv megtanulásához rengeteg idő kell, vagy bele kell születni ebbe a nyelvbe.

Idegen nyelven is játszott szerepeket. Beszéli is ezeket a nyelveket?
Valóban, játszottam franciául, sőt észtül még súgtam is, de nem beszélem ezeket a nyelveket. Németül viszonylag jól beszélek, angolul pedig egy keveset tudok. És azzal hízelgek magamnak, hogy talán jól tudok magyarul. Két francia filmben úgy játszottam, hogy előtte egy szót sem tanultam franciául. Ez is azt bizonyítja, minden szöveget meg lehet tanulni. Ennek a képességnek azonban alapvetően az az alfája és omegája, ha egy idegen nyelvet már gyermekkorunkban megtanulunk, és ezzel együtt tudatosítjuk a hangzók változatosságát. Például azt, hogy az r hangzót másként ejtik bizonyos nyelvekben, vagy hogy a t és th a németben szinte distinkció. A francia nyelv is a maga dallamával és rémületesen sok torokhangjával külön képességet igényel, és még nem beszéltünk az amerikai angolról, ahol a hangok felét tortokban ejtik. Nemrégiben egy olasz tévécsatornát néztem, és a bemondónő úgy képezte a hangokat, amire csak az olaszok képesek. Az olaszok úgy beszélnek az anyanyelvükön, hogy utána rögtön elénekelhetnék Rodolfo nagyáriáját, szóval hihetetlen helyen van a hangjuk. Egyébként, mi szakemberek pontosan tudjuk, hol kell ejteni a hangzókat ahhoz, hogy a hangképző szervek ne fáradjanak el, és a hangnak olyan színe legyen, amilyet szeretnénk.

Szavaiból is egyértelmű, hogy bár, nagyon fontos az idegen nyelvek elsajátítása, de ugyanilyen fontos az anyanyelven való tanulás. Szlovákiában mégis sok magyar szülő fordul el anyanyelvétől, és gyermekét már szlovák iskolába adja. Mit üzenne nekik?
Azt üzenem nekik, hogy igen, tanuljanak meg szlovákul. A gyerek tanulja meg annak az országnak a nyelvét, ahol él, de ne felejtse el: attól még lehet valaki jó szlovák állampolgár, hogy jól beszél magyarul, és ismeri anyanyelvét, a magyar költőket, a magyar történelmet. Egy kiegyenlített középiskolát képzelnék el, ahol mind a két nyelvet és történelmet torzításmentesen lehetne tanulni, és akkor a két történelem nem válna el egymástól. Hiszen történelem csak egy van, az objektív valóságot nem lehet kétféleképpen elmondani, csak kétféleképpen torzítani.

De sajnos csak nemzeti narratívák vannak…
Igen, ez most nagyon nehéz korszaka a magyarságnak. Habár láttam már a helyzet megváltoztatására irányuló törekvéseket, voltak politikusok, akik optimizmussal próbáltak ezen változtatni, sőt itt-ott még szövetségeseket is találtak. Kérdés persze, hogy aztán a politikai kurzus merre sodorja a jó szándékokat, hogy ezek a kezdeményezések mikor esnek a politika martalékául, hogy miért kell minden esetben elővenni a magyar kártyát, amikor politikai bizonytalanság uralkodik el az országon? És ez nemcsak Szlovákiára vonatkozik, hanem Erdélyre és Vajdaságra is.
Nem tudom, hogy mi, akik a Kárpát-medencében államalkotók voltunk, akik az épített infrastruktúrától kezdve sok mindent hátrahagytunk – miért lettünk most éppen nem kívánatos emberek. Holott szó sincs arról, hogy a jelenlegi helyzetet meg akarnánk változtatni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a helyzet nem fáj, de nem akarunk rajta változtatni. Tudomásul kell venni, hogy ez most már beágyazódott. Amikor a környező országok is az Európai Unió tagjai lettek, őszintén reménykedtem abban, hogy a határok megszűntével azok virtuálisan is megszűnnek. De nem szűntek meg, és ez nagyon rossz. Csakhogy mi nem vesszük rossz néven, hogy szlovák állampolgárok laknak Magyarországon: Rajkán vagy másutt. Hisz szomszédok vagyunk. Ugyanakkor a másik oldalon is tudatosítani kell, hogy a magyarok nem vittek el semmit, mindent itt hagytak: a tehetségüket, az emlékeket, az építészeti csodákat. Valljuk be őszintén, nagyon sok minden maradt a Felvidéken, hisz Magyarország már csak a 150 éves török hódoltság alatt is rengeteg szenvedést és pusztítást élt meg, és ez volt az a hely, ahová vissza tudott vonulni az ország, ez volt a magyar királyság. De lépjünk ezen túl. A történelem megy tovább. A helyzetek változnak, egymást gyűlölni azonban nem kell. Mért kell azért gyűlölni valakit, mert itt volt a múltban, és ma is itt van még. Engedtessék meg a felvidéki magyarnak, hogy a saját kultúrájában otthon legyen, és azt művelhesse is.

Március 15-e alkalmával ismét állami kitüntetéseket adtak át, és ön megkapta a Kossuth-díjat. A kitüntetés átvétele után azt nyilatkozta, hogy ez nemcsak megtiszteltetés, hanem teher is, mit kell ez alatt értenünk?
Felelősséget. Az államtól kaptam kitüntetést, hiszen ez állami elismerés, de elsődlegesen mégiscsak attól a körtől kaptam, ahova tartozom. A színészek és művészek körétől, ugyanis ők terjesztettek föl, az állami szervek a javaslattal csak egyetértettek. A kormány hallgat a javaslatot tevő szakértői testületre, és ez is azt bizonyítja, hogy Magyarországon demokrácia van. Természetesen, a politikusoknak is van véleményük és ezt gyakran közlik is, de ez esetben nem ez a döntő. Ha a politikusok nem is értenek egyet a kitüntetett személyével, viszont a szakmai bizottság a kitüntetés mellett dönt, akkor a jelölt azt meg is kapja. Előfordult azonban már az is, hogy egy kollégám, Blaskó Péter, még a Gyurcsány-kormány idején visszautasította a Kossuth-díj átvételét, aztán később attól már átvette, akitől szívesen fogadta. Be kell vallanom, én szívesen vettem át.

A színészek gyakran mondják, hogy vannak álomszerepeik. Ezek az álomszerepek inkább az ember karakteréhez hasonlítanak, avagy azzal épp ellentétesek?
Egész életemben olyan figurákat szerettem játszani, akik nem egyértelműen rokonszenvesek. Ennek egyszerű oka van, általában az ellenszenves szerepeket jobban megírták, mint a rokonszenveseket.
Bessenyei Ferenc mondta egyszer: borzasztó állapot este 7-től 10-ig állandóan hősnek, jellemesnek és csodálatosnak lenni. Ebben sok igazság van. Én is játszottam hősöket és antihősöket egyaránt. A hősök között is voltak olyan szerepek, amelyeket nagyon szerettem. Az első szerepem Rómeó volt a Szegedi Nemzeti Színházban. De játszottam antihősöket is, akiket szerettem. Ilyen volt például Görgey, akit Illyés Gyula eredetileg is antihősnek írt meg, ám némi meggyőződéssel és tűzzel lehet úgy játszani, hogy a negatív szereplő is hős legyen. Persze nem arról van szó, hogy egy ellenszenves alakból egy pillanat alatt simogatni való nyuszika lesz, hanem az igazáról. Elsősorban a történelmi igazságról. Ennek feldolgozása a színészben zajlik. És meggyőződéssel eljátszva, nem biztos, hogy ő fog veszteni. Előfordulhat, hogy a szerep ellenszenvesnek íródott, de az érvrendszere a mai korhoz közelebb áll, mint a nagy hősé, és ez teszi szimpatikussá. Játszottam rragikus hőst is. Tizenhárom esztendeje játszom Kádár Pétert, Márai: Kaland című darabjában. Kádár rengeteg drámai vétséget követ el, mint színpadi figura, de végig rokonszenves tud maradni, mert egész emberségével képviseli azt a személyt, akit száműzött a sors.

Amikor a határon túlra jön, otthon érzi magát. Vannak esetleg családi kötődései is?
Igen, az egyik nagymamám innen származik, Losonc környékéről. Van a családnak egy erdélyi ága is, ezek zömében asszonyi ágak. A családom egyébként Tokaj-Hegyaljáról származik. Habár apai részről sok német ajkú ősöm van, ők budai telepesek voltak, és Mária Terézia idején jöttek Magyarországra. Szőlészettel és borkereskedéssel foglalkoztak. Jó száz év után most én lettem a következő borosgazda családban.

Ezzel a családi hagyományt kívánta továbbvinni, vagy csupán hobbiból határozott a borászat mellett?
Csupán hobbi. Valamikor húsz évvel ezelőtt a feleségemmel úgy döntöttünk, veszünk egy pincét, amolyan „máraisat”, hogy legyen az udvaron diófa. Aztán, hogy a többi szőlősgazda tisztességes embernek nézzen, és szalmafonatosból ihassam az olaszrizlinget, vettünk hozzá egy parcellát is, ami nagyon sok gondot okozott, és sok munkát jelentett, de nagyon jó bort termeltünk. Mára elöregedett a szőlő. Kevesebb termést ad, ám a minősége a mai napig nem változott. Nagyon sok törődést és odafigyelést kíván. A dédapám után én vagyok az első, aki a borral foglalkozik. Az azonban nagyon nehéz, ha az ember után már nincsen, aki megfogja a kapát.

Szabad Újség, 2013.04.10.