A minap az egyik közösségi portálon olvastam egy idézetet: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg, nem is őrizni, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.”

Amikor ezt a közösségi portált böngészem, akkor viszont az az érzésem, hogy mégsem teljesen igaz ez így. Sőt, amikor belelapozok egyes lapokba, vagy felnyitom valamelyik honlapunkat, akkor sem érzem így (tisztelet a kivételnek). Hogy miért? Okunk lenne büszkének lenni, ünnepelni, hiszen van egy szervezetünk, mely tovább viszi hagyományainkat, megmutatva, továbbadva azt a következő generációknak. Néhányan pedig ennek a szervezetnek a létjogosultságát vonják kétségbe. Igen, kitalálta a kedves olvasó, a Csemadokról van szó. Arról a Csemadokról, amely már a rendszerváltás előtt is többször megakadályozta, hogy magyar iskolákat zárjanak be.

Ez a szervezet majdnem kétszer annyi éves, mint én vagyok. Mégis modern, halad a korral, miközben úgy őrzi hagyományainkat, kultúrának, anyanyelvünket, hogy az ne szoruljon ápolásra. Mégis vannak olyanok, akik ezt a szolga munkát irigylik, megszólják.

Ha nekem ez fáj, akkor azoknak, akik az egész életüket rááldozták, azok hogy éreznek?

Vasárnap, a Magyar kultúra napja alkalmából kitüntetéseket adott át a szervezet, volt olyan a díjazottak között, aki a kezdetektől tagja a Csemadoknak. De olyan is, aki olyan településen vezeti/vezette a Csemadokot, ahol évtizedek óta nincsen magyar iskola, de mégis van például tánccsoportjuk. Ezek az emberek igazi példaképeink lehetnek.

Ők a mi magyarságunk őrzői, több mind hat évtizede. A több mint hat évtized alatt számos olyan személyiség megfordult és dolgozott (ingyen és bérmentve) a Csemadokban, akik nélkül ma nem itt tartanánk, akik nélkül ma talán még kevesebb magyar iskola lenne, vagy egyáltalán nem lenne. Vagy akik nélkül azokon a településeken, ahol nincsen magyar iskola, már egy magyar sem élne. Igenis el kell ismerni ezeket az embereket, és mikor máskor, mint a kultúra napján. Hiszen a kultúra éltette ezeket az embereket, azért, hogy ők éltethessék a kultúrát. Talán nehéz megérteni?!

Talán nehéz megérteni, hogy ezek után miért kap nagyobb magyar állami támogatást ez a szervezet. Számomra inkább az az érthetetlen, miért nem szlovák állami támogatásból tartják fenn ezt az intézményt.

Igen, Mečiar jól tudta, ha tönkreteszi a Csemadokot, a magyarság olyan bástyáját teszi tönkre, amely beláthatatlan következményekkel jár, de csak számunkra, ő annak a következménynek örült volna. Mečiar tudatosan akarta tönkre tenni azt a szervezetet, amely a magyarság bástyája, azt remélve, hogy akkor nem lesz, ki kiálljon a magyar iskoláinkért, nyelvi jogainkért, kultúránkért. Ma viszont olyanok támadják ezt a bástyát, akik abból élnek, hogy vannak még magyar olvasók. Ma olyanok támadják a Csemadokot, akik magyar emberek szavazatait szeretnék megkapni. Aztán azon csodálkoznak ezek az emberek, hogy a Csemadok kiállva értékei mellett, javaslatot ad a választóknak. Javaslatot, hogy olyan embert támogassanak a választásokon (pontosabban: olyan embereket) akik szerint az elmúlt évtizedekben végzett munkának van értelme, sőt értéke.

A fent leírtak szerint, tényleg olyan nehéz ezt megérteni?

Mindezen gondolatok után hozzáteszem, szerencsére a Csemadok él, jól működik, és összefogja a magyarságot. Bizonyíték erre a vasárnapi galántai ünnepség, ugyanis olyan fiatalok munkáját is elismerték, akik még nagyon sokat és sokáig tehetnek a Csemadokért, és vele értünk, magyarokért.

Neszméri Tünde
Forrás: szabadujsag.com, 2016.01.25.