Nem élünk nyelvi jogainkkal
A huszadik század végén a felvidéki magyarság a fennmaradását segítő törvények meghozataláért küzdött. A nemzeti kisebbségek jogairól, nyelvhasználati szokásairól szóló rendelkezések ugyan megszülettek, de a magyar nyelv használata a hivatali érintkezésben a mai napig háttérbe szorul. Ezt a tényt támasztja alá több felmérés, kutatás, tanulmány.
Civil szervezetek, aktivisták, szakemberek hívták fel a figyelmet arra, hogy a meglévő jogainkkal élni kellene, mégsem történt előrelépés. A figyelemfelkeltő akciók nem értek célt. Kérdéses, mit lehetne tenni, hogy a szlovákiai magyarok nyelvhasználata és nyelvi tudata megerősödjön. A gond abból ered, hogy a felvidékiek nem ismerik azokat a jogokat, amelyekkel élhetnének, azt még kevésbé tudják, hogy az önkormányzatoknak kötelességük tájékoztatást adni a kisebbség nyelvén. A korábbi évek gyakorlatát követve a magyart igyekeznek konyhanyelvvé degradálni, és ha mi nem próbálunk meg érvényt szerezni a törvénynek, nehéz lesz ebből a skatulyából kitörni. Tehát a megoldás mindannyiunk felelőssége.
Amit a törvény előír A nemzeti kisebbségek nyelvének használatát szabályozó 184/1999-es törvény értelmében: „Ha a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó, adott településen állandó lakhellyel rendelkező állampolgárai két egymást követő népszámlálás adatai alapján a település lakosságának legalább 15%-át alkotják, e községben a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni.”
A fent idézett törvény 5. a) §-a értelmében a település a hivatali hirdetőtáblán, a község weboldalán és az időszaki kiadványokban megjelent fontos információkat az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is közzéteszi. Az önkormányzatok kötelesek a település önkormányzat szerveinek jogköreit a kisebbség nyelvén, esetünkben magyarul is feltüntetni. A jogszabályokat, utasításokat, útmutatókat, értelmező rendelkezések áttekintését, amelyek a természetes személyek és jogi személyek községhez fűződő jogait és kötelességeit szabályozzák, úgyszintén kötelező közölni a nemetiségi kisebbségek nyelvén. Ugyancsak tudatni kell az információszerzés lehetőségének helyét, idejét és módját, továbbá tájékoztatást arról, hogy a természetes személyek és jogi személyek hol nyújthatnak be kérelmet, javaslatot, indítványt, panaszt vagy más beadványt, valamint annak az eljárásnak a leírását, amelyet a községnek be kell tartania minden kérelem, javaslat és más beadvány
intézése során, beleértve a betartandó határidőket is. Az önkormányzatok kötelesek informálni a kisebbség nyelvén a község által beszedendő eljárási illetékek díjszabásáról, és az információkhoz való hozzáférés biztosítása után járó térítési illetékek díjszabásáról, valamint a közösségi eszközökkel való gazdálkodással és a község vagyonával való rendelkezéssel kapcsolatos információkról.
Az 5. a) § értelmében tehát az önkormányzatoknak minden közérdekű információt közzé kell tenniük a nemzetiségek nyelvén is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a jogszabályt a hivatalok nem tartják be. A Szlovák Köztársaság Kormányhivatala több alkalommal készített már felmérést arról, hogy az önkormányzatok mennyire képesek a fenti kötelezettségnek eleget tenni. A legutóbbi felmérés eredményeire még várni kell, de nagy előrelépést a nyelvhasználati kérdések terén nem várhatunk. A 184/1999-es törvény arra kötelezi a kormányhivatalt, hogy kétévente készítsen jelentést a kisebbségek helyzetéről. Ezek a jelentések az önkormányzatok által visszaküldött kérdőívek alapján készülnek, ezért a kisebbségek tényleges helyzetéről vajmi keveset tudunk meg belőle, hacsak azt nem, hogy a nyelvhasználati törvény által előírt kötelezettségeket nem tartják be, tehát sérülnek a nemzeti kisebbségek nyelvi jogai.
A gyakorlat az 184/1999-es törvény értelmében 512 településen használhatják a magyar nyelvet a szlovák mellett, a kormányhivatal kérdőívét csak 450 település küldte vissza. Tizenhét kérdéskört vizsgáltak meg, az egyik a helységnévtáblák megléte volt, ebből kiderült, hogy csupán a községek és városok 94 százalékának nevét jelölik magyar nyelven azokból a településekből, ahol az utolsó népszámlálási adatok szerint legalább 15 százaléknyi volt a magyarok részaránya. Még rosszabb a helyzet a középületek esetében, ugyanis csupán 279 településen van magyar megjelölése az összes középületnek, a közterületek esetében 92 településen tüntetik fel az összes utcát és teret magyar nyelvű táblával is, s ez az érintett önkormányzatoknak csak a 21 százaléka.
A hivatalnokoknak nem kötelességük ismerni a nemzeti kisebbség nyelvét, az érintett településeknek összesen 4246 alkalmazottja van, akiknek 77 százaléka lenne képes szóban és írásban is kommunikálni a magyar ügyfelekkel. Ez a hivatalokra lebontva azt jelenti, hogy a magyarok által lakott települések 96 százalékában a polgárok magyar nyelven is intézhetik hivatalos ügyeiket. Ennek ellenére csak az önkormányzatok 51 százaléka rendelkezik magyar nyelvű hivatalos iratokkal. A hivatalok hét beadványra reagáltak magyar nyelven, igaz a jelentés nem tér ki arra, hány kérelem érkezett be a kisebbség nyelvén.
Mindenestre ez a szám nagyon is elenyésző, hiszen a jelentés szerint 512 településen van jogunk magyar beadványokat benyújtani, amelyre a hivatalnak magyarul kellene választ adnia. Az anyakönyvi hivatalok rendelkeznek kétnyelvű nyomtatványokkal, azaz a születési, halotti és házassági anyakönyvi kivonatok kikérhetők két nyelven. Gond van azonban ezek kitöltésével, ugyanis az anyakönyvi nyomtatványokat kitöltő adminisztrációs program csak szlovákul írja be az adatokat, azaz az anyakönyvek kétnyelvűsítése nem megoldott.
A 2014-es jelentés szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény be nem tartása miatt még senki nem tett panaszt, pedig a fentiek értelmében világosan kitűnik, hogy nem tartják be a jogszabályt. De mi, polgárok sem élünk nyelvi jogainkkal. A fenti adatokat támasztja alá a Pro Civis Polgári Társulás felmérése is, mely a települések honlapjait vizsgálta. Meg kell még jegyeznünk, hogy a 2014-es kormányhivatali jelentés szerint a települések csupán 5 százaléka fordította le magyarra az általános érvényű helyi rendeleteket, amelyet szintén kötelező feladatként határoz meg az 544/1999-es törvény.
„Mindjárt az elején szükséges konstatálnunk, hogy felmérésünk eredménye több mint kiábrándító! A magyarlakta dél-szlovákiai települések polgármesterei, önkormányzatai sok esetben nem tartják fontosnak az anyanyelven történő tájékoztatást. Teszik ezt az olyan típusú tájékoztatási kötelezettségek esetében is, amikor nem csak joguk, de kifejezetten kötelességük lenne az anyanyelven, tehát magyarul történő tájékoztatás.” – olvasható a Pro Civis jelentésében.
A Pro Civis Polgári Társulás felmérése szerint 512 olyan település van, ahol a magyarok aránya eléri a 15 százalékot, ebből csupán 490-nek van saját honlapja. Az alapvető információk a települések honlapjain még szlovák nyelven sem jelennek mindenütt, de magyarul csak 208 honlapon tájékozódhatnak a polgárok. Még szomorúbb a helyzet a közérdekű információk tekintetében, összesen 97 település honlapján találjuk meg magyar fordításban a közérdekű információkat. A kérvénymintákat 178 település töltötte fel szlovákul a weboldalára, ám magyar nyelven csak 14. Az önkormányzati rendeleteket magyarul csak nyolc honlapon találták meg a Pro Civis munkatársai.
A Pro Civis negatív jelenségnek tekinti, hogy a települések önkormányzatai nem veszik figyelembe a törvényi szabályozásokat. Ennek következtében „magyar nyelvű kérvényminták például az egész országban mindössze hat település honlapján állnak a magyar ajkú polgárok rendelkezésére: Izsán, Naszvadon, Marcelházán, Dunamocson, Alistálban és Csallóközcsütörtökben.”
Mit lehetne tenni? Bátran használni a magyar nyelvet a hivatali érintkezésben is. A fenti adatok ugyanis rámutatnak, hogy a települések nagy részén van lehetőség anyanyelvünk használatára, akár írásos formában is. Amennyiben a hivatal alkalmazottai nem beszélik a magyar nyelvet, biztosítaniuk kell az anyanyelvi kommunikációhoz való jogot. Ezt azonban nekünk, magyaroknak kell akarnunk.
