Sokszor előfordul, hogy egy településről, városról valakinek a negatív dolgok jutnak eszébe; így van ez a horvátországi Vukovárral is, magyarul Valkóvárral. Sokan emlékeznek még az 1990-es évek elején zajló délszláv háborúra, mikoris a város a híradások középpontjában állt. Azóta húsz év telt el, de a település egyes épületei, részei még mindig a háborút idézik.

Ennek ellenére mindenkinek meg kellene néznie a várost. Egyrészt élő történelem, másrészt a régi belvárost abban a stílusban építik újjá, amilyen a háború előtt volt. Megpróbálják ezzel visszahozni a dicső múltat. Egy konferenciára érkeztem a városba, Budapesttől velünk utazott egy vukovári születésű fiatalember is, aki a háború alatt menekült el az országból. Elmesélte, hogy a várost minden oldalról lőtték a szerbek, a csetnikek és a jugoszláv katonaság is. Testvéreket, rokonokat kényszerítettek egymás ellen harcolni. Ő ezt megúszta, katonaként szerencséjére nem vezényelték ki saját városa ellen. Vukovárt 1991 augusztusában fogták körbe, és a civil lakosság november végéig bírta a harcot (de már májusban is végeztek ki horvát rendőröket a csetnikek).
A térség stratégiailag mindig is jelentős volt, erről tanúskodik, hogy már a rómaiak idejében lakott település volt. A környéken jól termő, mezőgazdasági földterület van, talán ezért sem engedték el olyan könnyen a szerbek ezt a horvát várost.
Vukováron a kórházat „kötelező” megnézni. A ma is működő intézmény egyik részében múzeumot rendeztek be. Kisfilmmel is emlékeznek. A kórházban a borzalmakat átélt Jakumetovic Rozalija, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnöke volt az idegenvezetőnk. A magyar csoportokat általában ő fogadja. Az ott töltött napokról elmondta, a kórházba azután került, hogy a belvárosi gyógyszertárat, amelyet vezetett, a szerbek lebombázták. Így a még épen maradt segédeszközökkel és gyógyszerekkel bevonult, hogy a hadikórház munkáját segítse. Az akkor 7 éves kisfia és férje is vele volt. Ott élték életüket több civillel együtt, lent az alagsorban, amely a település legnagyobb pincerendszere volt. A legjobban az fájt Rózsika asszonynak, hogy a szerb oldalon élő vajdasági szüleiről semmit nem tudott. Fia a mai napig nem akar a háborúról beszélni. A városban együtt élnek a szerbek és a horvátok. Tudják az emberekről, ki mit követett el. De nagyon igaz a mondás: megbocsájtani talán lehet, de felejteni sosem.
A városban talán csak egy épület maradt ép, a szerbek temploma, még a kórház is több találatot kapott. Annak ellenére, hogy a tetejére rárajzolták a vöröskeresztet, amiből tudniuk kellett volna a támadóknak, hogy oda nem szabad lőni. A kórház bejárata fölött kifeszített vöröskereszten annyi lyuk van, ahány találat érte az intézményt. A bombázás alatt nagyjából 1 200 embert láttak el, a városban mégis 7-8 ezer embert gyászolnak. A háború alatt és után több ezer embert végeztek ki, lőttek tömegsírokba, sokuk földi maradványait a mai napig nem találták meg. A kórház területéről is elvittek 200 személyt, akiket kivégeztek. Véletlenszerűen választották ki őket, evakuálás címszóval. Az emberben csak egy kérdés fordul meg, miért? Miért kellett ezt tenni?
De szóljunk a városról is. A Felvidékről érkező turistát leginkább talán az lepi meg, hogy a belvárost barokk stílusban építik újjá. A munkálatok még most is zajlanak, hétvégén is egész nap dolgoznak
az építkezéseken. Az utak, járdák is nagyon rossz állapotban vannak. Az emberek viszont élni akarnak és szép körülmények között. Bizonyítja ezt az a romos ház is, amelynek ablakában muskátli virágzik, holott ránézésre az épületet nem lakja senki. Megtudtuk azonban, hogy valószínűleg csak a „papírokkal” lehet gond: vagy nem tisztázott a tulajdonjog, vagy a ház tulajdonosa nemrégiben térhetett haza, így későn kezdte el intézni az engedélyeket. Megnyugtattak, hogy minden épületet rekonstruálnak, kivéve a régi víztornyot. A víztornyot ugyanis nem tudták lebombázni a szerbek, hiába kapott számtalan lövést, a város fölé magasodva őrzi az emlékeket.
Rózsika asszony azt is elmesélte, hogy a háború után ők is elmentek a városból, de később visszatértek. Amikor a házukat keresték, abból már nem találtak semmit. A telekhatárokban sem voltak biztosak, de a rózsák még éltek. A rózsabokor volt az élet az udvarban.
Azóta az együttélésnek szabályai vannak, külön van horvát kocsma, és külön szerb, és ez mindenben így van. A családok szétestek, pedig addig sokan éltek vegyes házasságban. Testvérek ölték meg egymást, mivel az egyik szerbnek, a másik horvátnak érezte magát. A Tito Jugoszláviájában érzékelt békés nemzeti együttélés eszméje sose tér vissza. Legalábbis addig nem, amíg vannak emlékezők. Minden évben több ezren róják le kegyeletüket a temetőben és a tömegsíroknál. Magyarok is. A városban 52 magyar nemzetiségű személy veszítette életét a háborúban és a tömegmészárlásban.
Az áldozatoknak több emlékművet állítottak, így a tömegsírok és a mészárlások helyén, de a Duna-parton is.
Ma Vukovárnak nagyjából egy százaléka magyar, egyesületük bálokon kívül megemlékezéseket is szervez. Hiszen emlékezni kell. Rózsika annyit kért tőlünk búcsúzóul, vigyük hírül történetüket. Akkor talán soha többé nem fordul elő ilyen a világban.

Szabad Újság, 2013.06.19.250 kilós bombát lőttek be, de szerencsére nem robbant fel

A kórházból elhurcoltak és tömegsírba lőttek névsora a kórházban

A legsúlyosabb időszakokban, már a pincében emeletes ágyon feküdtek a betegek

Épülő utca és a romos, muskátlis ház

Itt mindenütt sérültek feküdtek

Kórterem

Tipikus városi látkép

A víztorony