Egy évvel ezelőtt izgatottan készülődtem a nyelvtörvény ellenes tüntetésre. Azért tüntettünk, hogy betartassuk jogainkat, azon alapvető jogunkat, amely az anyanyelvünk szabad használatát engedélyezné.
Az MKP által meghirdetett dunaszerdahelyi tüntetésre szép számban érkeztek az emberek, a hírek szerint akkora tömeg volt, amekkora 1989 óta ebben az országban egy helyütt, közösen nem tüntetett. A DAC stadionban tízezren voltunk.
Az MKP felkérésére a fiatalok, a magyar ifjúsági szervezetek is szót kaptak. A Via Nova – Ics képviseletében én mondhattam el azt a pár gondolatot, melyben „csak“ annyit kérünk, lehessünk egyenlő állampolgárai ennek az országnak, beszélhessünk olyan nyelven, amilyenen édesanyánk tanított.
Azóta eltelt egy év, és semmi sem változott, a nacionalista nyelvtörvény ugyanúgy életben van, és tovább szaporodott a törvények sora, mellyel a szlovák politikusok az erejüket kívánják fitogtatni. Arra figyelmeztetnek minket lépten-nyomon, hogy ennek az országnak csupán másodrendű polgárai vagyunk. Ennek az országnak egy félmilliós kisebbség, a többi kisebbséggel együtt csak nyűg, és jogaikat ott korlátozzák, ahol csak lehet. Sokan bizakodtak, hogy a kormányváltással majd jobb lesz, a jobból eddig semmit nem tapasztaltam, pedig ha ezeket a buta törvényeket meg akarják szüntetni, akkor gyorsan hozzá kellene látniuk, mert sajnos, a szlovákok zöme szemében ezek eltörlése népszerűtlen intézkedés lenne. De nincsenek illúzióim, semmi sem fog változni.