Nemrégiben ünnepelte alapiskolám fennállásának hatvanadik évfordulóját, az ünnepség nagyon színvonalas volt és megható, legalábbis számomra, aki 8 évemet töltettem a szenci magyar alapiskola falai között. A visszaemlékezés ökumenikus Istentisztelettel kezdődött, a Szent Miklós templom ódon falai között katolikusok és reformátusok egyaránt jó szívvel emlékeztek meg az anyanyelvű oktatás újraindításáról. Itt viszont számomra egy kis hiba csúszott a dologba, mivel nem vagyok egy elfogult katolikus ezért számomra nem csak az a fontos, hogy egy jó pap mondjon misét a magyar iskoláért, hanem az is, hogy az a személy, aki a magyar iskolát méltatja, és Isten segítségét kéri, az ezt a dolgot átérezze, mivel tudja milyen magyar iskolába járni. Ezt viszont nem élhettem meg és ezért én igazság szerint nem is éreztem azt, hogy ez egy őszinte kérés lenne - mielőtt valaki félreértené, nem azt mondom, hogy ez a pap nem kérte őszintén az áldást, csak zavaróak voltak a szlovákosan kiejtett szavak, ami nekem ettől őszintétlenné tette szavait. Annál jobban örültem a református lelkész gyönyörű szavainak és csodálatos példázatának a magvetőről, melyben szépen végigvezette a természet e csodálatos példáját az emberiségre és a gyermekekre, tanulókra. Azt mondhatom, azóta szavain gondolkodom, és annak igazán, mely szerint az elvetett mag, ha jó földbe kerül, igenis jó termést hoz, és ezért is fontos az anyanyelvű oktatás. A jó földbe jó magot kell vetni, csupán akkor lehet eredményes a magvetés, csupán a magyar iskolában lehet igazán jó a föld ahhoz, hogy a magyar gyermek fejébe és lelkébe a magyar pedagógusok elvessék a magot.
Az ünnepség a városi kultúrházban folytatódott. A visszaemlékezés egy megható esemény volt, egy kislány elmondta, hogy most elsős, és bemutatta Ági nénit, aki 60 éve volt elsős, és ő mondott visszaemlékező szöveget. Majd az iskola sikeres diákjai, valamint a mostani diákok adták elő műsorukat. A program végén pedig azok a pedagógusok kaptak oklevelet, akik 25 évet tanítottak az iskolában, köztük az elsős tanító nénim is, és erről eszembe jutott, hogy az első napon, mikor beléptünk az iskolába, megkérdezte: gyerekek örültök, hogy iskolába jártok? A többség igennel válaszolt, csak ketten nem: Csilla meg én, mi ugyanis sajnáltuk, hogy korán kell kelnünk. A többi pedagógus láttán is eszembe jutott egy két momentum. És magamban megemlékeztem a volt osztályfőnökünkről is, aki már fentről vigyáz volt diákjaira.
A nap egy kopjafa avatással és kiállítás megnyitóval ért véget.